Ha röviden be akarnám mutatni a 2017-es október 23-ai beszédeket annak, aki lemaradt róla, azt mondanám, ha tavaly meghallgatta őket, akkor sok mindenről idén sem maradt le. A beszéd minden pártelnöknél és a miniszterelnöknél ugyanaz volt, csak kisebb változások történtek.

Elsőként Orbán Viktor beszédével kezdeném. A koncepció ugyanaz, mint eddig: bevezetésként rövid áttekintés a forradalomról, majd a beszéd felépül az aktuális kormánypárti retorika köré, végül egy kis mozgósítás és üzenet a választóknak. Az állami ünnepségeken, kiváltképp, ha az a nemzeti múltunk meghatározó részét képezik, kötelező protokoll az állam kulcsfigurájának nyilvános beszédet mondani. Valójában ezek a beszédek nem a megemlékezés, a kegyelet jegyében fogalmazódnak meg. Lévén egy fontos, nyilvános beszédről van szó, amit többen hallgatnak meg, mint egy parlamenti felszólalást, ki kell használni a platformot a választók megszólítására.

A beszéd a Terror Házában zajlott le, amelynek történelmi hátterét néhány mondatban összefoglalta a miniszterelnök. Elhangzott, hogy az épület a ,,nyilasok főhadiszállása”, majd a ,,kommunista pártállami terror székhelye” volt, ahol azokat tartották fogva és kínozták, akiktől a rezsim tartott. Természetesen nem maradhatott el, hogy 2002-ben a Fidesz mementóvá emelte. ,,emlékeztesse mindig a világot, hogy a magyarok szabadságvágyát nem lehet megfojtani. Ha elvész a szabadság, ha elvész a nemzeti függetlenség, mi magunk is elveszünk. (. . .) Arra int minket, hogy nekünk a szabadságot sosem adják ingyen, mindig meg kell küzdenünk érte. Jöjjenek a labancok, a muszkák, a németek vagy a szovjetek, öltsenek nyilaskeresztes vagy kommunista gúnyát, a saját szabadságunkat mindig nekünk kell megvédenünk. Jelen esetben Brüsszeltől, a globalizációtól és persze Soros Györgytől, aki ezúttal nem hangzott el, csak legújabb fedőnevén, pénzügyi spekuláns néven.

A 10. perc közepétől, ha eddig nem lett volna egyértelmű, nyilvánvalóvá válik, mi is a beszéd üzenete. ,,A nyugatiak, ha csodálták is a magyar forradalmat, nem értették. (. . .) Nem értették, hogy azért küzdünk, mert a végsőkig ragaszkodunk saját kultúránkhoz és életformánkhoz, és nem akarunk föloldódni senkinek az olvasztótégelyében. Azért nem értenek bennünket Brüsszelben ma sem, mert már akkor sem értettek.” Tehát Brüsszel az, aki egyszínűvé és egyen állagúvá akarja gyúrni az európai nemzeteket. A miniszterelnök, csakúgy, mint tavaly, új fogalmat is alkotott: „homo brüsszelicus”. A homo brüsszelicus az az elnyomott és kizsákmányolt réteg, aki a globalizmus sötét erőinek képződménye. Az elmaradhatatlan populista eszköz, azaz a nép-autokrácia párhuzama továbbra is szerves részét képezik a kormány kommunikációjának. A beszéd hátralevő része is ebben a tematikában megy tovább, míg végül megjelenik a pénzügyi spekuláns, aka Soros György, akinek birodalma foglyul ejtette Brüsszelt és néhány tagállamát, amit nyíltan csak Soros-tervnek neveznek. A terv pedig mi mást akarna, mint Európa kultúráját felhígítani és kevert földrésszé tenni a kontinenst. Természetesen nem mások, mint a migránsok által, akiket emiatt „hoztak a nyakunkba”.  

Magyarországnak viszont nincs oka aggodalomra, hiszen „az egyetlen ország, ami megállította a migrációs inváziót”, a kerítésnek a migránsellenes politikának köszönhetően. A kormánypárt pedig továbbra is megvéd minket, kiszolgáltatott állampolgárokat, 2018-ban is, hogy együtt léphessünk fel Brüsszel és a „pénzügyi spekuláns” ellen, és közösen szerezzük vissza a saját nemzeti életünk feletti irányítást.

Ezek után fogalmazzon meg valaki markánsabb üzenetet.  Vona Gábor megpróbálta. Tudta, a nagyobb adu, azaz Brüsszel a kormánypárt zsebében van, így más ellenségképet kellett keresnie. A Fidesznél és Orbán Viktornál nem találhatott volna kézenfekvőbb szereplőket. Vona tulajdonképpen megcsavarja a miniszterelnök kommunikációját, és nem a „külső veszélyt” jelöli meg a fenyegető ellenségnek, hanem a  belső hatalmakat, Orbán Viktorral az élen. Bár a Jobbik törzsszavazóit már rég nem a nemzeti radikálisok alkotják, a nemzeti érzelem továbbra is fontos része a párt profiljának, így ahogy tavaly sem, idén sem maradhat el a szabadkozás, miszerint miért kötelező politizálni – Vona szerint ugyanis az - egy nemzeti megemlékezésen.

A pártelnök a beszéd következő részében is próbál rálicitálni a miniszterelnökre, nevezetesen egy „Orbán-terv” vázolásával, ami Magyarország egyik legégetőbb problémájának, a kivándorlásnak a szimbóluma. Aggodalomra semmi ok, mert van egy „Vona-terv” is, és itt előjön a pártelnök szokásos iróniája, melyek egyetlen nyilvános beszédből sem maradhatnak ki: ,, Bár nem tudom, mennyire számít megtiszteltetésnek Orbán Viktorral és Soros Györggyel egy kalapba kerülni, de ezt most hagyjuk is.”

A terve egyszerű és világos: a másik két tervet meg kell akadályozni, és Magyarországot a leszakadó pályáról felemelkedő pályára kell állítani. Megjelenik tehát egy újabb valós magyar probléma, amelynek megoldása az utóbbi időkben szorgalmazott felemelkedési kísérlet, a bérunió terve.

A Jobbik mérséklődését mutatja az Európai Unióról való megnyilvánulás is. Míg korábban élesen bírálta a szervezetet, és népszavazást követelünk uniós tagságunkról, olykor uniós zászlóégetések közepette, az utóbbi időben eltűnt ez a szélsőséges retorika. Érezhető a beszédben is: „. . . szükség van arra, hogy részt vállaljunk és részt vegyünk az Európai Unió jövőjéről szóló vitában.” Látható tehát az enyhülés, hiszen az ellenzéki párt nem fogalmaz meg kritikát, nem beszél kilépésről, ellenben – legalábbis kommunikáció szintjén – leülne párbeszédet folytatni, vitázni az Unióval.

Kire másra támaszkodhatna bármely politikai vezető, mintsem a saját népére, aki pedig megköveteli magának a szerepet a politikai élet formálásában, így Orbán Viktorhoz hasonlóan Vona Gábor is a néppel együtt kívánja megvalósítani pártja célját. Azon belül is egyértelműen azokat a bizonytalan és passzív szavazókat szólítja meg, akiknek egyetlen pártpreferenciájuk nincs, ellenben kormányváltást akarnak. Éppen ezért a pártelnök egy ideológiáktól mentes összefogást hirdet, amiben csak a kormányváltást akaró elképzelések a közösek. A kormányváltó erő pedig csak a Jobbik lehet, ahogy azt már évek óta promotálja magáról a párt.

Való igaz, hogy a pártpreferenciák alapján, annak ellenére, hogy támogatottsága ingadozó, még mindig a Jobbik a legerősebb ellenzéki erő. Nincs tehát könnyű helyzetben a többi ellenzéki párt, akiknek beszéde nem is volt olyan hathatós, mint az előző kettő, csupán a kötelező formális szereplés érzete állt fenn. Lényegében a kormánypárt gyenge pontjait ütköztették a saját elképzeléseikkel. Az MSZP esetében az oktatást és az egészségügyet, az Szél Bernadett beszédében a keleti-nyitás bírálata dominált Paks II miatt, Gyurcsány Ferenc pedig árulóként állította be Orbán Viktort, aki szembemegy 1956-al és 1990-el. Valljuk be, kevesebb sikerrel, mert a Fidesz és Orbán régi liberalizmusáról mindenki tud, és mindenkit hidegen hagy.

Összességében valós problémákra apellált a három ellenzéki párt, ám markáns válaszok nélkül. A kormánypártot nem is lehetett volna túllicitálni, egyedül a hasonló politikát folytató, ám mérsékeltebb Jobbiknak volt esélye. A három ellenzéki párthoz képest kihozta a legjobbat, amit lehetett, nem véletlenül a második legnagyobb politikai erő, a kormányváltáshoz viszont ez kevés lesz.