Kétségtelen, hogy a kormány (mindegy, hogy éppen melyik) az oktatáson keresztül is próbálja biztosítani a „helyes ideológiai nevelést”, lásd. többek között a nemzeti alaptantervet, de nézzük meg, mi lenne, ha mind ő,  mind az ellenzék direkten megírhatná az érettségit feladatsort

Fidesz-KDNP

Ha a földprivatizáció 210 ezer hektárt tesz ki, és 40%-át oszthatjuk ki Lázárék, Mészárosék és Tiborczék között, hány milliárd forintot kaphatnak fejenként?[1]

MSZP-DK (egyre megy)

Orbán Viktor egy harmincmilliárdos beruházásra készül. Az állami Eximbank és MKB 16 milliárddal járul hozzá. Számítsa ki, hogy ha Mészáros Lőrinc a költségek negyedét teszi bele az építkezésbe, hány milliárddal járul hozzá ő és Orbán Viktor!

Jobbik

Hajtsa végre a középpontos tükrözést a koordináta rendszerben!

LMP

Egy műanyagzacskó lebomlási ideje 400 év. Egy ember átlagosan 514 darabot használ belőle. Hány műanyag lesz az óceánokban 2050-re, ha az EU továbbra sem tiltja be az egyszer használatos műanyagot?

+1 Mi Hazánk Mozgalom

Vállalata válságban van, ezért a Rotschildhez fordul kölcsönért. Ha 10 millió forintra van szüksége, és a kamat 25%, mennyit kell visszafizetnie 1 év múlva?

(A bejegyzés a humor jegyében íródott. Az antiszemita kommentek és kommentelők instant tiltásra kerülnek. Kösz.)

[1] https://tenytar.blog.hu/2016/02/02/nyakig_ulunk_a_fideszes_korrupcioban_ime_a_legujabb_mutyilista

Bár Donald Trump klímaszakértő  kijelentése óta tudjuk, hogy a klímaváltozás nem létezik, szerencsére egyre több figyelem összpontosul a környezetvédelem köré. Rendszeresen jelennek meg illusztrált beszámolók az óceáni szemét-inváziókról, szívószállal az orrukban úszó teknősökről, a tengeri állatok gyomrából kiszedett műanyagokról stb. Elborzadva látjuk, és megfogadjuk, hogy átalakítjuk a fogyasztási szokásainkat: nem kérünk többet szívószálat, ha mégis mert gyorsabban akarunk berúgni, akkor ökobarát terméket használunk. Palackozott víz helyett kulacsban visszük az innivalót. Vászonzacskót hordunk magunkkal. A cégek új marketingstratégiával reagálnak az új fogyasztói igényekre: „a termék a tengerből kihalászott műanyagból készült”, a fogyasztónak pedig nyugodt a lelkiismerete, mert ismét csökkent az ökológiai lábnyoma. A közhangulatra reagálva az EU 2020-ig betiltja az egyszer használatos műanyagokat, és egyre gyakoribbak a figyelemfelhívó akciók is: szívószálmentes hónap, műanyagmentes július. . . A felsoroltak mindegyike üdvözlendő, támogatandó tevékenység, de sajnos nem elég. Rendszerszintű beavatkozások nélkül nem fog megoldódni a probléma (mármint ez sem)

 A műanyagot a 19. században találták fel, bármilyen hihetetlen, de abból a célból, hogy ,,végre ne kelljen kizsigerelnünk a Föld minden szűkösebb nyersanyagkészleteit” – állította John Wesley Hyatt, az újfajta anyag kifejlesztője, ami kezdetben még az elefántokat is „védte”. Az olyan tárgyak ugyanis, mint pl. a zongorabillentyű, a fésű stb. a nehezen beszerezhető és igen költséges elefántcsontból készültek.  A tömegtermelés időszakában rájöttek arra is, hogy az olcsó és nagy mennyiségben rendelkezésre álló energiahordozóból, a kőolajból is műanyagot lehet gyártani[1]. 1968-ra egy olyan nemzedék nőtt fel, amely azt látta, hogy a spórolás helyett a fogyasztás lett a központ. A becslések szerint azóta 8,5 milliárd tonnányi műanyagot állítottunk elő. Nem szükséges részleteznem ennek a negatív következményeit.

 Jó esetben a fogyasztó a használat után kidobja a terméket a kukába, még jobb esetben a szelektívbe, ennek ellenére sokszor ugyanúgy az óceánokban kötnek ki. Ennek a legfőbb oka egész egyszerűen az, hogy nem mindenhol van (megfelelő) jogi szabályozás a hulladékgazdálkodásra. Pl. a 105 millió lakossal rendelkező Fülöp-szigeteken 17 önkormányzat hatáskörébe tartozik a hulladékgazdálkodás, mely totális káoszt eredményez. 2004-re már nem maradt biztonságos hulladéklerakó hely. Hasonló a helyzet Kárpátalján, ahol nincs hulladékgazdálkodás; az összegyűjtött hulladékot az ártérben borítják le, ahonnan áradással bekerül a folyóba, végül az óceánba. Nem mellesleg "ellátogat" Magyarországra is.

 Gyakoriak a szelektív hulladékgyűjtést és az újrafelhasználást ösztönző beavatkozások, abban viszont mindenki egyetért, hogy a prevenció a legköltséghatékonyabb, azaz, ha a fogyasztó igyekszik a lehető legkevesebb szemetet termelni. Sokan a szemetelés szigorúbb szankcionálását követelik. Ennek 100%-os betartatása viszont diplomatikusan szólva igen nehéz, egyébként meg lehetetlen, hacsak nem szerelsz detektort az emberekre, és szerencsére már elmúltak azok az idők, amikor annak idején disznóvágás volt a szomszédban, és kihívtad rájuk az ávósokat.

A politikában kétféle módon tudod ösztönözni az állampolgárokat a tudatos fogyasztásra: ha szankcionálsz, vagy ha „jutalmazol”. Mindegyikre vannak – nyilván külföldi – példák. Motiválni lehet a fogyasztókat többek között a palackokra kivetett kötelező betéti díjak bevezetésével, mint pl. Norvégiában, ahol készpénzre vagy kuponra lehet váltani a palackokat. Ehhez hasonló a 2018 novemberében az Innovációs és Technológiai Minisztérium által kidolgozott termékdíj-módosítási tervezet, amit nem támogatott a kormány.

Gyakori szabályozási forma még az adóztatás: Ted Siegler közgazdász pl. azt javasolja (2018), hogy minden ország vessen ki 2 dollárcentnek megfelelő adót az előállított nyers műanyag kilójára, az évente így befolyó hatmilliárd dollárt pedig fordítsuk a fejlődő országok hulladékgyűjtésének fejlesztésére.

Kenyában különösen utálják a nejlonzacskókat: a 2017-től hatályos törvény szerint akár négy év börtönt és 40 ezer dolláros büntetést kaphat, aki műanyagzacskók gyártásában, terjesztésében vagy akár csak használatában vesz részt.

Magyarország még gyerekcipőben jár e téren (is). Fontos lenne, hogy kialakuljon egy társadalmi-gazdasági igény, valamint a feltételrendszer a másodnyersanyagok hasznosításához. Hiányosak a megfelelő ösztönző módszerek és a szabályozás is.

[1] Natgeo magazin, 2018. júniusi szám

2014. október 21-én robbant a hír: a kormány internetadó bevezetésére készül. A hír hatására tüntetéssorozat indult meg az egész országban, melyek közül az október 28-ai a Fidesz 2010-es kormányra kerülése óta a legnagyobb ellenzéki tüntetésnek számított. A héten történt események után azonban ez könnyen változhat. Egy biztos, hogy a „rabszolgatörvény” elleni demonstráció is bekerül a TOP 3-ba.

Azóta több elemzés született a módosított túlóratörvény hátteréről és annak lehetséges következményeiről, jelen bejegyzés viszont egy másik perspektívából kívánja szemléltetni a történteket.

Tematizáció

Biztos voltam benne, hogy a választások után nem sokkal számíthatunk népszerűtlen törvényekre. Így volt ez a 2014-es választások után, amikor 6 hónapra rá kirobbant az internetadó és az akörüli tüntetéssorozat, illetve az év decemberében a vasárnapi boltzár. Ez az az időszak, amikor a kormány ellőheti ezeket az intézkedéseket, hiszen a következő választásokig bőven elfelejti az állampolgár, bár egyes kutatások szerint már 6 hónap múlva eltűnik az emlékezetéből. Másfelől az ilyen törvények egyfajta gumicsontokként szolgálnak. Pl. ha kitiltják az ország nagykövetét az USA-ból. Vagy amikor a bevándorlásellenes propaganda után menekültstátuszt adsz a macedón miniszterelnöknek. Ugyanakkor a „rabszolgatörvény” esetében nemcsak az elterelésről van szó, hanem a munkaerőhiány megoldásának kísérletéről, ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy ha nincs elegendő alkalmazott, akkor a meglévők dolgozzanak többet.

Ellenzéki reakciók

Korábbi bejegyzésemben arról írtam, hogy – szerintem - a magyarországi baloldal napjainkra mennyire nehezen – vagy inkább egyáltalán nem – sorolható be a pártrendszer baloldalára. A napokban tanúsított megnyilvánulásai után viszont azt érezhetjük, hogy, a baloldal hosszú idő után tényleg baloldalként viselkedik, legalábbis retorikai értelemben.

Állandóan a populizmusról írok és az esetek többségében a jobboldallal hozom párhuzamba, pedig a jelenség a baloldalról indult, bár a jelenlegi (magyarországi) baloldalt ritkán lehet ezzel a jelzővel illetni. No de ahogy írtam, az ellenzék hosszú idő után tényleg baloldali populista stratégiát alkalmazott. A baloldali populista jelenségnek tekinthető az 1800-as évekbeli USA-ban, mikor a gazdasági válság és a nagyipari fejlődés, valamint mezőgazdasági törésvonalak következményeként amikor, egyre nehezebb lett földet szerezni, emelkedtek az áruszállítás költségei, az egyszerű farmerek pedig nem tudtak lépést tartani a kor követelményeivel, technikai újításaival, és elegendő tőke hiányában nem volt lehetőségük megvásárolni a modern gépeket, a megválasztott kongresszusi képviselők, szenátorok és kormányzók pedig nem képviselték az érdekeiket. A populista politikusok ezt a rést igyekeztek kihasználni.

Ezt a stratégiát alkalmazta most az összes ellenzéki frakció, kezdve azzal, hogy a túlóratörvényt a negatív töltetű „rabszolgatörvényre” keresztelte. Ez a tudatos kommunikáció hasonlít ahhoz, amikor a kormánypárt az illegális bevándorló vagy migráns szavakat használja a menekült helyett. A képviselők felszólalásaiban rendre visszatérő elem volt a nyugati tőke és a multik fölényének hangsúlyozása az olcsó bérért dolgozó magyar munkásokkal szemben. Tóth Bertalan azzal próbálta fokozni az indulatokat, hogy a kormánypártot és Orbán Viktort a munkások ősi ellenségeként ábrázolta („a kormánypárt zsigerből utálja a munkásokat” stb.). Mint Orbán Viktor ellenségkép taktikája Soros György főszereplésével.

A lényeg az, hogy az ellenzéknek most megadatott a lehetőség a politikai előny megszerzésére, amit láthatóan észrevett és ki is használt. A felszólalások mellett ilyen volt az obstrukciós kísérlet, amikor majdnem 3000 módosító javaslatot nyújtott be egyenkénti megszavazásra, így próbálva elérni, hogy a kormány szembeköpje önmagát.

Ilyen volt a december 12-i akció is, amikor bojkottal próbálta megakadályozni a törvény elfogadását. Ha máshonnan nem, a PM-s képviselő, Tordai Bence élő videójából mindenki értesülhetett az esetről. A képviselő kis magánakciójának egyik (talán legfontosabb) célja nyilvánvalóan a figyelemkeltés volt, csakúgy, mint a többi ellenzéki frakcióé, akik ezzel a nép védelmezőinek reprezentánsaiként igyekeztek feltüntetni magukat.

Korai lenne megállapítani, hogy a terv sikeres volt-e vagy a saját kardjába dőlt, mindenesetre a jobboldali sajtó természetesen már aznap tudta, pontosabban azt propagálta, hogy öngólt rúgott. A kormányközeli Nézőpont intézet „reprezentatív” elemzést készített kevésbé sem reprezentatív módszerrel, méghozzá 750, azaz HÉTSZÁZÖTVEN random ember telefonos megkérdezésével. Ha csak ilyen egyszerű volna közvélemény-kutatást végezni, mindenki készíthetne, akinek van elég pénze 750 embert felhívni (az intézet egyébként köztudottan állami megrendelésekre is készít „elemzéseket”, tehát náluk az anyagiak nem akadály).

Mindenki döntse el maga, mi a véleménye a törvényről, ki-kivel ért egyet, csak lehetőleg ne a politikusok és/vagy a jobboldali és baloldali sajtó szavai legyenek a mérvadóak, mert az csupán marketing: egy termék, amit ugyanúgy el kell adni, mint bármi mást. Legalábbis erre próbáltam rávilágítani.

Kedden csoportos interjú keretében kérdezte Marine Le Pent az Index Párizsban.  Jelen írás egyes kijelentéseire reflektál, ugyanis azok kiegészítéseként remekül szemléltethető a néhány uniós (és magyar) politikai jelenség.

(. . .)a jobboldali Nemzeti Tömörülés elnöke arról beszélt, hogy új szembenállás jött létre a világpolitikában: és szerinte többé már nem a jobboldal-baloldal ellentét osztja meg a politikusokat.

Szerinte egy új helyzet alakul mindegyik európai országban is, amelyet úgy lehetne leírni, hogy globalisták feszülnek neki a nacionalistáknak (. . .)

True Story. Az a helyzet, hogy a jobboldal-baloldal közötti határvonalak már régen elkezdtek összemosódni, Magyarországon mindenképpen. Az ideológiai alapú politizálás úgy látszik, már édeskevés a hatalomra jutáshoz és/vagy annak megtartásához.Mindez jól tükröződik a magyarországi pártrendszeren. Az úgynevezett baloldal ma már csak a nevében (és az MSZMP jogutódjának örökségeként) baloldali, ám cselekedeteiről ez ritkán mondható el. Ezzel szemben a Jobbik programjainak nagy részét a klasszikus baloldali követelések teszik ki (szociális problémák, antiglobalizmus, a keményen dolgozó "kisember" védelme a multikkal szemben stb.), de a kormánypárt politikájában is jelentek meg baloldali elemek.

Ez pedig nem globalisták-nacionalisták, még csak nem is "bevándorláspártiak"-"bevándorlásellenesek" harca, csupán a populizmus térnyerése Európában. Egyes elemzések elválasztják egymástól a jobboldali és baloldali populizmusokat, míg mások  azt állítják, hogy a populizmusra a jobboldaliság és a baloldaliság keveredése jellemző. Eszerint egyszerre jelen van a hagyományos értékek tisztelete és megőrzése, csakúgy mint a szociális biztonságra való törekvés, az elnyomott ember védelme. A 2015-ös migránsválság óta pedig valóban több európai politikus használta fel a problémát az előrelépésre.

,,Egyébként ez a frakciók közötti helyezkedés, hogy ki melyik frakcióban ül, ez számomra csak politikai főzőcske. Az egyetlen dolog, ami engem érdekel, az a nagy képernyő a parlament falán: amelyik mutatja, hogy hányan szavaztak valami mellett, és hányan szavaztak ellene. És hogy mi lesz a haszna annak a szavazásnak."

Ez pontosan így van. A politikai pártok sem ideológia, hanem érdekek mentén szerveződnek. Legalábbis nagyrészt. Vannak bennük idealisták is, de a többség mégis csak az, amelyik odacsapódik valamelyik párthoz. Leginkább ahhoz, amelyiknek a képviseletéből minél kedvezőbb pozícióra tehet szert.

Viszont, ha Le Pen a számára kedvező szavazásra apellál, valószínűleg pontosan tudja, hogy a frakciófegyelem miatt. Természetesen néha vannak kiszavazások, illetve az EP plenáris ülései lehetőséget adnak a képviselőcsoportoknak a név szerinti szavazásra, politikai törvényszerűség, hogy a képviselő a pártja érdekeit fogja szolgálni, ez pedig azzal jár, hogy sokszor az érdekeivel ellentétesen nyomja meg a gombot. 

2018. november 13-án tartotta az országgyűlés őszi ülésszakának 18. napját. Az ülés napirend előtti felszólalásokkal kezdődött, melyekben az ellenzéki politikusok számos aktuális problémát felvetettek, mint a lakhatási válság, a kivándorlás, az egészségügy, a devizaadósok védelme stb. A felvetésekre adott, azaz éppenséggel nem a felvetésekre adott kormánypárti reakciók jó alkalmat nyújtanának az arénaváltás taktikájának elemzéséhez, most azonban nem ez a lényeg. Sokkal érdekesebb az, hogy talán életemben először nagyon egyetértettem egy fideszes képviselő, nevezetesen Rétvári Bence véleményével, mely Ungár Péter felszólalására reflektált. Az LMP képviselője a Lex CEU és a felsőoktatás problémái mellett emelt szót, Rétvári Bence pedig egy nagyon fontos dologra világított rá a reakciójában: “,,Soros György nem arról híres, hogy építene, inkább csak arról, hogy spekulálna, és pénzügyi manőverekkel akár országok vagy devizák bedöntésével is a vagyonát gyarapítja. Sohasem törődik a pénzügyi, gazdasági. döntéseinek a szociális következményeivel. Sohasem indult választáson, de mindig politikai hatalomra tört, pénzzel, befolyással próbálta az ideológiáját ráerőlteti másokra.” Igen, igen és igen! Ez pontosan így van! Így volt 1988. március 30-án is, amikor Soros György támogatásával megalakult a Fidesz, de akár ide sorolható az is, amikor Orbán Viktor 1989-ben Oxfordba utazott Soros-ösztöndíjasként vagy Szijjártó Péter amerikai tanulmányainak finanszírozása.

Soros György tehát 1988-ban határozottan nem épített semmit, és sohasem törődött a pénzügyi, gazdasági döntéseinek szociális következményeivel, amit az állampolgárok szerencsétlenebbik része megfizet a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.

Elnézve az évek múlásával egyesen arányba növekvő társadalmi egyenlőtlenségeket, valóban nem törődött a döntéseinek (szociális) következményeivel.  

. . . mert mindkettőre ráillik a jelző. Hogy miért gondolom ezt, a mai bejegyzésben kifejtem.

Sargentini-jelentés

Ismertek a tények: Judith Sargentini 2018 elején Magyarországra utazott, hogy élesben is tanulmányozza a kevésbé létező jogállamiságot. Tapasztalatait egy 12 pontos jelentésben foglalta össze, tételesen felsorolva, mely pontokon sértette meg Magyarország az Európai Unióról szóló szerződésben előírt értékeket. Sargentini az alábbi területeken állapította meg az Unió  alapvető értékeinek sérülését: 1) Alkotmányos és választási rendszer működése 2) Igazságszolgáltatás és más intézmények függetlensége, a bírák jogállása 3) Korrupció és összeférhetetlenség 4) Magánélet védelme és adatvédelem 5) Szólásszabadság 6) Tudományos élet szabadsága 7) Vallásszabadság 8) Egyesülési szabadság 9) Egyenlő bánásmód 10) A kisebbségekhez tartozó személyek – köztük a romák és a zsidók – jogai, valamint a kisebbségekkel szembeni gyűlölködő kijelentésekkel szembeni védelem 11) A migránsok, menedékkérők és menekültek alapvető jogai 12) Gazdasági és szociális jogok.

A jelentést 2018. szeptember 12-én elfogadta az Európai Parlament, amelynek hatására két fő (szélsőséges) diskurzus alakult ki a politikában és a közéletben. A kormányellenesek indiántáncot járnak, valóságos elégtételként megélve a döntést, a kormánypártiak részéről pedig ismét megjelent a Soros-Brüsszel-Migráció szentháromság. Előbbi tábor számára sajnálattal közlöm, hogy a jelentés elfogadásának érdemi következménye nagyjából a 0 felé konvergál, utóbbiaknak viszont jó hírrel szolgálhatok: Soros, Brüsszel  és senki nem fogja "bevándorlóországgá" tenni Magyarországot, sőt, a bevándorlásellenes narratívának köszönhetően a kormány belpolitikai viszonylatban ismét az előnyére formálja az eseményeket. Ennek reprezentálásaként Orbán Viktor parlamenti évadnyitó beszédét emelném ki.

Azért na. Letettünk mi egy-két dolgot az asztalra

Orbán Viktor évadnyitó beszédei (is) ugyanazokból az elemekből épülnek fel. Bevezetésként mindig egy rövid összefoglaló hallható az adott időszak "pozitívumairól", melyet egy nemlétező, a nemzetet fenyegető veszély felvázolása követ, befejezésként pedig mintegy forradalmárként biztosítja a magyar népet a haza, a szuverenitás védelméről. 

A közelmúltban történt események hatására idén ősszel kiegészült a retorika. Mivel a 2006-os szocialista brigád visszakerült az országgyűlésbe, a miniszterelnök nem hagyta ki, hogy felhívja a figyelmet a két kormány közötti változásokra [,,Ez a gazdaságpolitika a magyar érdekekből indul ki", ,,2010-zel összevetve a foglalkoztatottak száma közel 800 ezerrel nőtt" (megjegyzés: közmunkában és külföldön)]. A Sargentini támadásra reagálva Magyarország és az Unió viszonyára is számos utalást tett: ,,A magyar gazdaság 4,8%-al nőtt, s ez kétszerese az Európai Unió átlagának.", ,,Egymillió gyerek kapja ingyen a tankönyveket. Ilyen talán máshol nincs is Európában."

A beszéd ezen részei tehát egyértelműen a Sargentini-jelentésre adott válaszok, a vádak mellett az "elért sikerek" megemlítése. Meg különben is kuss, mi tudunk tenni a munkanélküliség ellen.

Brüsszel-Migráns-Soros szentháromság

Mert a miniszterelnök évadnyitó beszédének fő üzenete az, hogy a Sargentini-jelentés valójában egy támadás, de nem ám a magyar kormány a célpont (de), hanem Magyarország, a magyarok (nem), amit ki is emel a beszéd során.  Emellett okosan játszik a fogalmakkal, mely fontos eszköz az antikapitalista érzületek mozgásba hozásában. Pl. Soros és az Unió globális elitként való aposztrofálása, a szokásos "bevándorláspártiak" és bevándorlásellenesek szembehelyezése, amelyben előbbiek ,,el akarják venni a határvédelem jogát a magyaroktól", az elitek uralma vs nemzetek, Soros-féle hálózat és a keresztény alapon álló pártok, és egyébként is, ők zsidóztak, nem mi. Lásd.: ,,A helyzet úgy áll, hogy a modern antiszemitizmus európai központja éppen Brüsszelben, a brüsszeli politikában található, onnan finanszírozzák az Izrael-ellenes politikai akcióikat. Súlyos milliárdokkal". Ha heves érzelmeket akarsz kiváltani a hallgatóságból, ez a legjobb kombináció. Főleg, ha a pénzről szóló részt külön hangsúlyozod.

Orbán Viktor mindemellett továbbra is a megfélemlítés eszközével operál, jelen esetben a ,,globális elit" uralma fenyeget a hatalom átvételével ,,és így az európai nemzetek irányításával" (Orbán:2018). Nem tűnt el a migránsellenes retorika sem, mivel a "menekült" vagy a "migráció" szavakat továbbra is kerüli, ezzel szemben még mindig él a negatív töltetű "bevándorlás" és "migránsinvázió" kifejezésekkel.

Pedig a Sargentini-jelentés elfogadásával tényleg nem fog túl sok minden változni. Egyrészt már számtalan felmérés került napvilágra arról, milyen alacsony Magyarország demokráciaindexe (pl. 2018-ban, 2017-ben, 2016-ban a Freedom House és az Economist Intelligence Unit jelentéseiben. Jó, tudom, mindegyik intézet Soros kezében van), mégsem érdekelt a világon senkit. A hithű szavazóknak lehet mondani akármit, egy részükhöz el sem jutnak ezek a hírek, a kormányellenesek számára pedig nem mondanak semmi újat. A jelentés elfogadásával legfeljebb a Tanács határozhatna meg intézkedéseket Magyarország számára, amelyeknek végrehajtását ellenőrizné, s amennyiben azt tapasztalná, hogy azoknak nem tett eleget, dönthetNE Magyarország szavazati jogának felfüggesztéséről. A jelentés valójában a 2019-es EP választásokról szól, a holland baloldali zöldek kampányának részét képezi. Az uniós állampolgárok is megosztottak a migrációt illetően, elsősorban a jobboldali populista politikusoknak köszönhetően, akik előnyükre fordítják a problémát, komoly hátrányt okozva ezzel a többi frakciónak, ezért kellett már valahol fogást találni az egyik ilyen kormány ellen.

A lényeg: Orbán Viktor és a kormánypárt továbbra is Magyarország védőbástyája és köszönet illeti Judith Sargentinit, hogy továbbra is lehetőséget biztosított a kormánynak a soros-migráns ütőkártya előhúzására, és ezzel megnyerve ezt a menetet is.

Pár évvel ezelőtt még kevesen találkoztak a populizmus fogalmával, a 2016-os év politikai eseményei után azonban a közélet középpontjába került a kifejezés. Populista Donald Trump, Roberto Fico, az Öt Csillag Mozgalom, Geert Wilders, Orbán Viktor, Vona Gábor stb. Egyaránt beszélhetünk baloldali és jobboldali populizmusról; diktatúrákban, parlamentáris, fél vagy tán egészen prezidenciális rendszerekben. Nehéz pontosan definiálni a fogalmat, nem hiába születnek már önmagában csak a szó definiálásáról viták, elemzések, szakdolgozatok, disszertációk és szakirodalmak. Úgy tűnhet, minden populizmusnak számít. Valójában arról van szó, hogy a populizmus és a politika nem válthat el egymástól, hiszen egyetlen politikai szereplő sem juthat sokáig legalább egy csipetnyi populizmus nélkül. A populizmus egyik konszenzuálisan elfogadott jellemzője a széles szavazóbázis, tágabb megfogalmazásban értelmében a „népi érdekek” képviselete, ami elengedhetetlen a politikus számára, legyen az „csupán” országgyűlési képviselő vagy miniszterelnök. Támogatás nélkül nem megy, és a támogatás elnyeréséhez azt kell kommunikálni, amit a nép hallani akar, vagy azt a diskurzust kialakítani, amit az előnyére fordíthat. A március 15-ei beszédek mindegyikében fellelhető kisebb-nagyobb mértékben a populizmus valamely eleme(i), amit négy miniszterelnök-jelölt beszédén keresztül szemléltetek:  Orbán Viktor, Vona Gábor, Szél Bernadett és Karácsony Gergely.

Orbán Viktor

Meg kell védeni a hazát, mert Soros

A 2017-es tavaszi események előtt (CEU, civilek) sokan az életben nem hallották még Soros György nevét, ám a kormánykommunikációnak hála, az oligarcha azóta a politikai mémek, plakátok és a közbeszéd jellemző alakja lett, és azok is magabiztosan kritizálják vagy éppen a „másik oldalról” használják a nevét, akik korábban nem ismerték. Orbán Viktor beszédeinek kötelező eleme lett, pedig azt hihetnénk, már a miniszterelnök is unja a kötelező sorosozást. Lehet, hogy így is van, mindenesetre 2018. március 15-én elmondott beszéde jól példázza, hogy a kormányzati kommunikáció, vagy inkább kampány húzótémája továbbra is Brüsszel, az Európai Unió és persze Soros György. Beszédében továbbra is két részre osztja a politikai diskurzust: oligarchia VS nép, nemzet VS imperializmus, azaz Soros György és a magyar nemzet, Brüsszel és Magyarország vagy, ahogy szó szerint is kimondja, nemzetiek és a globalisták, mely fogalmak közül az utóbbival az ellenzékiekre utal.  A fő ellentétpár tehát a „mi” és „ők”. Klasszikus vezetői fogás a névmások felcserélése, amellyel a hallgatóság identitása kicserélődik az előadóéval, tehát valójában a saját akaratát kommunikálja. (Hoványi: 2017) Megadja a lehetőséget a hallgatóságnak, hogy válasszon a két csoport között: akik a népképviselet elvében megvédik az országot, és akik nem, vagyis a kormánypárt és az ellenzék között. Ezek után pedig a nép kezébe adja a nemzet sorsát, és forradalomra szólítja fel. Csakúgy, mint ahogy 2010-ben „fülkeforradalomra” való mozgósítás esetében történt.  

Vona Gábor

„Leköszönő miniszterelnök”

Vona Gábor beszéde az önbeteljesítő jóslat logikájára épül, ezért nevezi többször Orbán Viktort „leköszönő miniszterelnöknek”. A beszéd további része bővelkedik a populizmus tipikus elemeiben, mindezt a szokásos iróniával és humorral fűszerezve, így próbálva megnyerni magának a hallgatóságot és a választókat. Kezdve azzal, hogy Vona azt állítja, visszatérünk a feudalizmusba, és felhasználva az utóbbi idők botrányait, ahol a nagyurak (ami szintén jelentős tudatos megfogalmazás) „helikopterrel közlekednek, rénszarvasokra vadásznak Skandináviában, mindent ellopnak törvénytelenül, kokaintól részegednek le Ibizán, és lassan az első éjszaka jogát is követelni fogják” - ezzel utalva Orbán Viktor várpalotai viccelődésére. Beszédében a politikai elit és az „egyszerű ember” (nép) szembeállását jeleníti meg.

Ezek után stílszerűen ismerteti pártja 12 pontját, melyet hallgatva sejthető, mi lesz a fő üzenet, ez pedig a 2018-as kampány húzótémája, a bérunió. A bérunió sok embert érint: elvándorlás, nyugdíj fenntartása, egészségügy, oktatás, minden összefügg a kérdéskörrel, és jól levezethető belőle minden. A szokásos témák is helyet kapnak a 12 pontban, mint a „kíméletlen elszámoltatás”, bérlakásépítés, devizahitelek, valamint szót emel a multinacionális tőke nagy adókedvezményeinek megszüntetése mellett a kis- és középvállalkozások javára. Utóbbi ismételten egy populista követelés (vagy ígéret), egyfajta igazságtétel a „kis ember” javára.

A párt mérséklődése a beszédben is leképeződik. Mérséklődést mutat többek között az, hogy a pártelnök nem bírálja markánsan az európai uniót, mint korábbi beszédeiben, helyette úgy fogalmaz, olyan erős, igazságos Európát akar, ahol a magyarok magyarként lehetnek európaiak. Az Unió erős kritikája, a kilépés követelése tehát eltűnt, az pedig, hogy a magyarokat egyben európainak nevezi, amit azelőtt soha, egyértelmű mérséklődés. Mindebből az is látható, hogy a mérséklődéssel párhuzamosan a nacionalista elemek és a nemzeti érdekek hangsúlyozása is háttérbe szorultak. Néhány nacionalista elem továbbra is megmaradt, pl. amikor Vona Gábor kijelenti, hogy nem akar többé magyar ember ellen harcolni, megemlíti a határon túli magyarokat, illetve amikor a képviselőjelöltek esküt tesznek a szent koronára.

Mindezek alapján a beszéd célközönsége már nem a radikális szavazók, hanem egy szélesebb, a politikából kiábrándult választói réteg. Ez jelzi az is, hogy Vona kijelenti (és először fogalmaz így): nem kell a tisztességes baloldali és jobboldali emberekkel harcolni.

Szél Bernadett

Függetlenség

A zöld pártok – Kelet-Európában legalábbis – nehezebb helyzetben vannak a szélesebb választói közönség megszólításában, és így a populista eszközök használatában is. Azok a témák, amelyekkel a zöld mozgalom kezdetén, vagyis a ’70-es években foglalkoztak, mára beépültek minden párt programjába, ezért már nem speciálisan zöld ügyek. Magyarországon az LMP szavazóinak 1-2%-a az, aki azonosul a zöld ideológiával és a párt követeléseivel, megnyilvánulásaival. Ezért ahogy a Jobbiknál a nemzeti radikalizmus, úgy az LMP-nél az ökopolitika szorul háttérbe. Néhány téma megmaradt, ám populista retorikába csomagolva, ahogy az Szél Bernadett beszédéből is megállapítható.

Szél beszédét a függetlenség kérdésére fűzte fel, amely kapcsán a közmunkásokat, a tanárokat, a diákokat, az egészségügyi dolgozókat és azokat a civileket említette, akik, mondhatni, a jelenlegi rendszer vesztesei. Később azt hangsúlyozta, hogy a politika ma már nem az emberekről szól, mert „az országgyűlésben alig esik szó a magyar emberekről”, az LMP viszont „visszaadná a népnek a hatalmat, hogy ő kormányozzon”. Egy párt, ami nem a nép felett gyakorolná a hatalmat, hanem alulról szerveződve az ő kezükbe adná azt. Mi mást akarna hallani az átlag választópolgár (nyilván az ingyen sör mellett)?

Ami az ökopopulizmust illeti, a miniszterelnök-jelölt beszéde végén megemlítette Paks II-t, ám nem annak káros környezeti hatásaira hívta fel a figyelmet, hanem arra, mindez mennyibe fog kerülni a magyar embereknek, mivel „Orbán elfogadja az uzsorakamatokat.”

Karácsony Gergely

Mindent a népért

Azt tudni kell a populizmusról, hogy jó néhány eleme baloldali mintákat mutat, legalábbis többségében baloldali követeléseket tartalmaz. Magyarországon azonban a Fidesz és a Jobbik sokkal inkább fogalmaz meg tipikus szocialista kijelentéseket, mint a baloldalinak számító MSZP. Hosszú idő után Karácsony Gergely március 15-ei beszéde az, ami bővelkedett a baloldali populista elemekben.

Nem szükségeltetik kommentár az alábbi kijelentésekhez:

„A politika nemes és hasznos dolog, ami azért van, hogy szolgáljuk a népet”

„A bőség kosarából mindenki vehet”

„Manapság nem a nép szolgálja a hatalmat, hanem a hatalom szolgálja a népet”

„Visszaadni ezt az országot a magyaroknak”

És persze a tipikus választási ígéretek: nyugdíj, egészségügy, oktatás jobbá és igazságosabbá tétele. Ugyanakkor a „Levágjuk a kezét annak, aki elsőként akar a közös kasszából lopni” kezdetű kijelentés sokkal inkább a korábbi, radikális retorikát használó Vona Gábor beszédeire volt jellemző. További hasonló elem – a megnevezés mellett -, hogy csakúgy, mint ahogy a Jobbik pártelnöke ígér elszámoltatást, úgy Karácsony is kijelenti, hogy a „dicsőséges nagyurak megkapják méltó büntetésüket”. Emellett célközönségük is megegyezik, hiszen beszédéből jól megállapítható, hogy azokat a szavazókat próbálja megszólítani, akik kormányváltást akarnak. Ezért emeli ki azt, hogy a közvélemény-kutatások szerint „a változást akaró emberek vannak többségben”.

Elődjeihez hasonlóan Karácsony is forradalmi hangulattal próbálja mozgósítani a szavazóit, miután kijelenti, hogy „ennek a forradalomnak Ti lesztek a főszereplői”, majd ennek fokozására esküt kér annak érdekében, hogy valóra váltják ezt a forradalmat, azaz elmennek (rájuk) szavazni.

Egy hete zajlottak le a hódmezővásárhelyi időközi önkormányzati választások, Márki-Zay Péter győzelme pedig nagy hatást gyakorolt a közéleti és társadalmi diskurzusra. A Fidesz „fellegvára” összeomlott, mégis van esély a kormánypárt megbuktatására, ellenzéki összefogás stb.

S ami a győzelem valódi jelensége: nagyjából semmi. Csupán szimbolikusan fontos, politikailag nem. Miért?

Alapjáraton senkit nem érdekelne, kicsoda Hódmezővásárhely polgármestere, a helyi lakosságot leszámítva, ám a településen 28 éve nem tudott győzni a baloldal, néhány önkormányzati képviselői körzetet leszámítva, ez azonban most megdőlt, vagyis az ellenzék ott tudta gyengíteni a Fideszt, ahol a (egyik) legerősebb. Márki-Zay (57,49%) csaknem 16%-al győzte le a Fidesz-KDNP jelöltjét, Hegedűs Zoltánt (41,63%), ami 22903 szavazat alapján 3608 szavazatot jelent a független jelölt számára. A 60-61%-os részvétel tükrében ez a szám nagy különbség, és azt mutatja, hogy az „ellenzék” tudta mobilizálni a saját választópolgárait. Márki-Zay Péter a kampány során folyamatosan használta a közösségi média adta lehetőségeket: folyamatosan tartotta a kapcsolatot a választóival, videó üzeneteket posztolt, emellett folyamatosan kiemelte, hogy 60% felett legyőzhető a Fidesz. Az önbeteljesítő jóslat alapján fontos kialakítani a választóban azt az érzetet, hogy szavazata nem lesz elvesztegetett, hiszen gyakran megfigyelhető, hogy a választó, bár változást akar, nem megy el szavazni, mert a közvélemény-kutatásokban szereplő bizonyos pártok felülreprezentáltsága, a média és egyebek miatt azt a következtetést vonja le, hogy a verseny már eldőlt, nem érdemes másik pártot választani. Azonban, ha egy párt meg tudja győzni az erejéről, legyen az reális vagy hamis, nagyobb hajlandósággal fejezi ki az akaratát, abban a hitben, hogy az érvényesülni is fog. 

Jelen esetben pedig az önmegtagadó jóslat elmélete is megjelenik jól kivehetően azokból az üzenetekből, amelyekben számos politikus gratulált Márki-Zay győzelméhez.

Vona Gábor videóüzenetben fejezte ki a gratulációját: ,, (. . .) ha Lázár János városában a Fidesz legyőzhető (. . .), akkor bárhol legyőzhető. A mai nap azt üzente, hogy van remény, Magyarország (. . .), hogy nem szabad hinni a közvélemény-kutatásoknak, és hogy a Fidesz összeomlott.”

Hasonló üzenetet próbált meg eljuttatni a választók felé Karácsony Gergely is. Vona Gáborhoz hasonlóan az MSZP-P miniszterelnök-jelöltje is azt mondta, ,, Hódmezővásárhelyen le lehet váltani a Fideszt, akkor bárhol le lehet.”

Majdnem ugyanígy reagált Szél Bernadett, az Együtt, a Momentum és Gyurcsány Ferenc is.

A gratulációk fő üzenete – amely leginkább a bizonytalan, kiábrándult szavazóknak szól - tehát, hogy a kormány leváltható. Ha egy politikusról vagy pártról sokan vélekednek úgy, hogy esélytelen a választásokon, az emberek többsége biztosan nem fog rájuk voksolni. (Gallai-Török, 2005) Ezért kell azt erősíteni, vagy legalábbis annak a látszatát fenntartani a választókban, hogy  van esély a „győzelemre”, nincs elvesztegetett szavazat, s a közvélemény-kutatások ellenére a kormányt igenis le lehet váltani.

Forrás:

Gallai Sándor - Török Gábor: Politika és politikatudomány. Budapest, Aula Kiadó, 2005

Február 17.én hivatalosan is elkezdődtek a 2018-as országgyűlési választások kampányai. Február 19-én elindultak az aláírásgyűjtések is. Minden jelölt, hogy megszerezze az indulásához szükséges érvényes ajánlásokat - tehát összesen 500-at (ami a gyakorlatban inkább 800 körül mozog az érvénytelen ajánlószelvények kiküszöbölése miatt) -, munkába kezdett . Az aláírásgyűjtésre és az ajánlásra több lehetőség áll rendelkezésre: a legegyszerűbb bemenni a szimpatikus párt irodájába, de az utcán is gyakran bele lehet botlani az aláírásgyűjtő standokba, vagy ami a legkényelmesebb, amikor a jelölt és az aktivisták házhoz jönnek az aláírásokért. Jelen sorok írója  pártszimpátiától függetlenül beállt segíteni városának egyik LMP-s önkormányzati képviselője mellé. Egyrészt barátságból, másfelől a - nem túl reprezentatív - választói magatartás megfigyelése miatt. Ilyen akciókban bárki részt vehet, a munka mindössze higgadtságot és türelmet igényel: pl. előny, ha jól tűröd, ha adott esetben elküldenek melegebb éghajlatra, vagy van türelmed végighallgatni néhány nyugdíjas élettörténetét és panaszait.

A helyszín egy dél-dunántúli város egyik lakótelepes része volt. A túra kezdetén hasonló elvárásaim voltak, mint amiket tapasztaltam, illetve a közvélemény-kutatások adatai is általánosságban visszatükröződtek, vagyis többnyire kiábrándult, bizonytalan, elkeseredett szavazók, (valljuk be, jogosan). Egy tízemeletes lakóházban átlagosan az alábbi magatartás mintákkal találkozhattunk: az esetek többségében a politikailag passzív, kiábrándult szavazók, azaz valójában ők voltak/vannak 2/3 arányban, míg a többi rész megoszlott a gyurcsányista nyugdíjas a nosztalgikus baloldali pártokat, mint pl. a DK-t és a Fideszt támogató szavazók, bár utóbbiból jellemzően csak elvétve akadt. 

Akadtak páran, akik néhány szó után nemes egyszerűséggel becsapták az ajtót azzal, hogy "rendben, gyűjtsön csak", míg más, láthatóan a jobb módúbb közölte, hogy fideszes szavazó. A bizonytalanok többsége azonban vevő volt a beszélgetésre, nem véletlenül próbálja sok párt megszólítani ezt a szavazói réteget. Abban mind egyetértettek, hogy kormányváltásra lenne szükség, ám az ellenzéki pártokban nem látnak perspektívát, és pont ezen tényezők miatt lehet őket könnyebben megszólítani egy kisebb ellenzéki pártnak. A kiábrándult szavazó előszeretettel él a lehetőséggel, ha végre hangot adhat a szavának, beszélhet a mindennapi problémáiról (lakhatás, gyerekek, unokák kivándorlása, megélhetés stb.), főleg, ha abban a másik fél egyetért, és pragmatikus válaszokat is kap a kérdéseire. Az ilyen beszélgetések után 10-ből 9-szer aláírták az ajánlószelvényt, egy esetben egy DK-s idős szavazó is, miután kibeszéltük és megvitattuk a rendszert érintő problémákat. 

Az aláírásgyűjtés fénypontja az a huszonéves fiú, aki némi tanakodás után azzal búcsúzott, hogy köszi, inkább eladja a szavazatát. Jelentéktelen tényező, de a helyzet pikantériáját adja, hogy az illető cigány származású volt, ezért nagy pacsi neki, mert az ilyen trollkodáshoz kell egyfajta edukáltság és humorérzék. 

Tehát a konklúzió és tanács feltörekvő politikusoknak:

1. Építs a bizonytalan, a politikából kiábrándult szavazókra

2. Légy jelen közvetlenül is

3. Beszélgess, beszélgess, beszélgess, helyeselj, válaszolj

Ha röviden be akarnám mutatni a 2017-es október 23-ai beszédeket annak, aki lemaradt róla, azt mondanám, ha tavaly meghallgatta őket, akkor sok mindenről idén sem maradt le. A beszéd minden pártelnöknél és a miniszterelnöknél ugyanaz volt, csak kisebb változások történtek.

Elsőként Orbán Viktor beszédével kezdeném. A koncepció ugyanaz, mint eddig: bevezetésként rövid áttekintés a forradalomról, majd a beszéd felépül az aktuális kormánypárti retorika köré, végül egy kis mozgósítás és üzenet a választóknak. Az állami ünnepségeken, kiváltképp, ha az a nemzeti múltunk meghatározó részét képezik, kötelező protokoll az állam kulcsfigurájának nyilvános beszédet mondani. Valójában ezek a beszédek nem a megemlékezés, a kegyelet jegyében fogalmazódnak meg. Lévén egy fontos, nyilvános beszédről van szó, amit többen hallgatnak meg, mint egy parlamenti felszólalást, ki kell használni a platformot a választók megszólítására.

A beszéd a Terror Házában zajlott le, amelynek történelmi hátterét néhány mondatban összefoglalta a miniszterelnök. Elhangzott, hogy az épület a ,,nyilasok főhadiszállása”, majd a ,,kommunista pártállami terror székhelye” volt, ahol azokat tartották fogva és kínozták, akiktől a rezsim tartott. Természetesen nem maradhatott el, hogy 2002-ben a Fidesz mementóvá emelte. ,,emlékeztesse mindig a világot, hogy a magyarok szabadságvágyát nem lehet megfojtani. Ha elvész a szabadság, ha elvész a nemzeti függetlenség, mi magunk is elveszünk. (. . .) Arra int minket, hogy nekünk a szabadságot sosem adják ingyen, mindig meg kell küzdenünk érte. Jöjjenek a labancok, a muszkák, a németek vagy a szovjetek, öltsenek nyilaskeresztes vagy kommunista gúnyát, a saját szabadságunkat mindig nekünk kell megvédenünk. Jelen esetben Brüsszeltől, a globalizációtól és persze Soros Györgytől, aki ezúttal nem hangzott el, csak legújabb fedőnevén, pénzügyi spekuláns néven.

A 10. perc közepétől, ha eddig nem lett volna egyértelmű, nyilvánvalóvá válik, mi is a beszéd üzenete. ,,A nyugatiak, ha csodálták is a magyar forradalmat, nem értették. (. . .) Nem értették, hogy azért küzdünk, mert a végsőkig ragaszkodunk saját kultúránkhoz és életformánkhoz, és nem akarunk föloldódni senkinek az olvasztótégelyében. Azért nem értenek bennünket Brüsszelben ma sem, mert már akkor sem értettek.” Tehát Brüsszel az, aki egyszínűvé és egyen állagúvá akarja gyúrni az európai nemzeteket. A miniszterelnök, csakúgy, mint tavaly, új fogalmat is alkotott: „homo brüsszelicus”. A homo brüsszelicus az az elnyomott és kizsákmányolt réteg, aki a globalizmus sötét erőinek képződménye. Az elmaradhatatlan populista eszköz, azaz a nép-autokrácia párhuzama továbbra is szerves részét képezik a kormány kommunikációjának. A beszéd hátralevő része is ebben a tematikában megy tovább, míg végül megjelenik a pénzügyi spekuláns, aka Soros György, akinek birodalma foglyul ejtette Brüsszelt és néhány tagállamát, amit nyíltan csak Soros-tervnek neveznek. A terv pedig mi mást akarna, mint Európa kultúráját felhígítani és kevert földrésszé tenni a kontinenst. Természetesen nem mások, mint a migránsok által, akiket emiatt „hoztak a nyakunkba”.  

Magyarországnak viszont nincs oka aggodalomra, hiszen „az egyetlen ország, ami megállította a migrációs inváziót”, a kerítésnek a migránsellenes politikának köszönhetően. A kormánypárt pedig továbbra is megvéd minket, kiszolgáltatott állampolgárokat, 2018-ban is, hogy együtt léphessünk fel Brüsszel és a „pénzügyi spekuláns” ellen, és közösen szerezzük vissza a saját nemzeti életünk feletti irányítást.

Ezek után fogalmazzon meg valaki markánsabb üzenetet.  Vona Gábor megpróbálta. Tudta, a nagyobb adu, azaz Brüsszel a kormánypárt zsebében van, így más ellenségképet kellett keresnie. A Fidesznél és Orbán Viktornál nem találhatott volna kézenfekvőbb szereplőket. Vona tulajdonképpen megcsavarja a miniszterelnök kommunikációját, és nem a „külső veszélyt” jelöli meg a fenyegető ellenségnek, hanem a  belső hatalmakat, Orbán Viktorral az élen. Bár a Jobbik törzsszavazóit már rég nem a nemzeti radikálisok alkotják, a nemzeti érzelem továbbra is fontos része a párt profiljának, így ahogy tavaly sem, idén sem maradhat el a szabadkozás, miszerint miért kötelező politizálni – Vona szerint ugyanis az - egy nemzeti megemlékezésen.

A pártelnök a beszéd következő részében is próbál rálicitálni a miniszterelnökre, nevezetesen egy „Orbán-terv” vázolásával, ami Magyarország egyik legégetőbb problémájának, a kivándorlásnak a szimbóluma. Aggodalomra semmi ok, mert van egy „Vona-terv” is, és itt előjön a pártelnök szokásos iróniája, melyek egyetlen nyilvános beszédből sem maradhatnak ki: ,, Bár nem tudom, mennyire számít megtiszteltetésnek Orbán Viktorral és Soros Györggyel egy kalapba kerülni, de ezt most hagyjuk is.”

A terve egyszerű és világos: a másik két tervet meg kell akadályozni, és Magyarországot a leszakadó pályáról felemelkedő pályára kell állítani. Megjelenik tehát egy újabb valós magyar probléma, amelynek megoldása az utóbbi időkben szorgalmazott felemelkedési kísérlet, a bérunió terve.

A Jobbik mérséklődését mutatja az Európai Unióról való megnyilvánulás is. Míg korábban élesen bírálta a szervezetet, és népszavazást követelünk uniós tagságunkról, olykor uniós zászlóégetések közepette, az utóbbi időben eltűnt ez a szélsőséges retorika. Érezhető a beszédben is: „. . . szükség van arra, hogy részt vállaljunk és részt vegyünk az Európai Unió jövőjéről szóló vitában.” Látható tehát az enyhülés, hiszen az ellenzéki párt nem fogalmaz meg kritikát, nem beszél kilépésről, ellenben – legalábbis kommunikáció szintjén – leülne párbeszédet folytatni, vitázni az Unióval.

Kire másra támaszkodhatna bármely politikai vezető, mintsem a saját népére, aki pedig megköveteli magának a szerepet a politikai élet formálásában, így Orbán Viktorhoz hasonlóan Vona Gábor is a néppel együtt kívánja megvalósítani pártja célját. Azon belül is egyértelműen azokat a bizonytalan és passzív szavazókat szólítja meg, akiknek egyetlen pártpreferenciájuk nincs, ellenben kormányváltást akarnak. Éppen ezért a pártelnök egy ideológiáktól mentes összefogást hirdet, amiben csak a kormányváltást akaró elképzelések a közösek. A kormányváltó erő pedig csak a Jobbik lehet, ahogy azt már évek óta promotálja magáról a párt.

Való igaz, hogy a pártpreferenciák alapján, annak ellenére, hogy támogatottsága ingadozó, még mindig a Jobbik a legerősebb ellenzéki erő. Nincs tehát könnyű helyzetben a többi ellenzéki párt, akiknek beszéde nem is volt olyan hathatós, mint az előző kettő, csupán a kötelező formális szereplés érzete állt fenn. Lényegében a kormánypárt gyenge pontjait ütköztették a saját elképzeléseikkel. Az MSZP esetében az oktatást és az egészségügyet, az Szél Bernadett beszédében a keleti-nyitás bírálata dominált Paks II miatt, Gyurcsány Ferenc pedig árulóként állította be Orbán Viktort, aki szembemegy 1956-al és 1990-el. Valljuk be, kevesebb sikerrel, mert a Fidesz és Orbán régi liberalizmusáról mindenki tud, és mindenkit hidegen hagy.

Összességében valós problémákra apellált a három ellenzéki párt, ám markáns válaszok nélkül. A kormánypártot nem is lehetett volna túllicitálni, egyedül a hasonló politikát folytató, ám mérsékeltebb Jobbiknak volt esélye. A három ellenzéki párthoz képest kihozta a legjobbat, amit lehetett, nem véletlenül a második legnagyobb politikai erő, a kormányváltáshoz viszont ez kevés lesz.