Bár Donald Trump klímaszakértő kijelentése óta tudjuk, hogy a klímaváltozás nem létezik, szerencsére egyre több figyelem összpontosul a környezetvédelem köré. Rendszeresen jelennek meg illusztrált beszámolók az óceáni szemét-inváziókról, szívószállal az orrukban úszó teknősökről, a tengeri állatok gyomrából kiszedett műanyagokról stb. Elborzadva látjuk, és megfogadjuk, hogy átalakítjuk a fogyasztási szokásainkat: nem kérünk többet szívószálat, ha mégis mert gyorsabban akarunk berúgni, akkor ökobarát terméket használunk. Palackozott víz helyett kulacsban visszük az innivalót. Vászonzacskót hordunk magunkkal. A cégek új marketingstratégiával reagálnak az új fogyasztói igényekre: „a termék a tengerből kihalászott műanyagból készült”, a fogyasztónak pedig nyugodt a lelkiismerete, mert ismét csökkent az ökológiai lábnyoma. A közhangulatra reagálva az EU 2020-ig betiltja az egyszer használatos műanyagokat, és egyre gyakoribbak a figyelemfelhívó akciók is: szívószálmentes hónap, műanyagmentes július. . . A felsoroltak mindegyike üdvözlendő, támogatandó tevékenység, de sajnos nem elég. Rendszerszintű beavatkozások nélkül nem fog megoldódni a probléma (mármint ez sem)
A műanyagot a 19. században találták fel, bármilyen hihetetlen, de abból a célból, hogy ,,végre ne kelljen kizsigerelnünk a Föld minden szűkösebb nyersanyagkészleteit” – állította John Wesley Hyatt, az újfajta anyag kifejlesztője, ami kezdetben még az elefántokat is „védte”. Az olyan tárgyak ugyanis, mint pl. a zongorabillentyű, a fésű stb. a nehezen beszerezhető és igen költséges elefántcsontból készültek. A tömegtermelés időszakában rájöttek arra is, hogy az olcsó és nagy mennyiségben rendelkezésre álló energiahordozóból, a kőolajból is műanyagot lehet gyártani[1]. 1968-ra egy olyan nemzedék nőtt fel, amely azt látta, hogy a spórolás helyett a fogyasztás lett a központ. A becslések szerint azóta 8,5 milliárd tonnányi műanyagot állítottunk elő. Nem szükséges részleteznem ennek a negatív következményeit.
Jó esetben a fogyasztó a használat után kidobja a terméket a kukába, még jobb esetben a szelektívbe, ennek ellenére sokszor ugyanúgy az óceánokban kötnek ki. Ennek a legfőbb oka egész egyszerűen az, hogy nem mindenhol van (megfelelő) jogi szabályozás a hulladékgazdálkodásra. Pl. a 105 millió lakossal rendelkező Fülöp-szigeteken 17 önkormányzat hatáskörébe tartozik a hulladékgazdálkodás, mely totális káoszt eredményez. 2004-re már nem maradt biztonságos hulladéklerakó hely. Hasonló a helyzet Kárpátalján, ahol nincs hulladékgazdálkodás; az összegyűjtött hulladékot az ártérben borítják le, ahonnan áradással bekerül a folyóba, végül az óceánba. Nem mellesleg "ellátogat" Magyarországra is.
Gyakoriak a szelektív hulladékgyűjtést és az újrafelhasználást ösztönző beavatkozások, abban viszont mindenki egyetért, hogy a prevenció a legköltséghatékonyabb, azaz, ha a fogyasztó igyekszik a lehető legkevesebb szemetet termelni. Sokan a szemetelés szigorúbb szankcionálását követelik. Ennek 100%-os betartatása viszont diplomatikusan szólva igen nehéz, egyébként meg lehetetlen, hacsak nem szerelsz detektort az emberekre, és szerencsére már elmúltak azok az idők, amikor annak idején disznóvágás volt a szomszédban, és kihívtad rájuk az ávósokat.
A politikában kétféle módon tudod ösztönözni az állampolgárokat a tudatos fogyasztásra: ha szankcionálsz, vagy ha „jutalmazol”. Mindegyikre vannak – nyilván külföldi – példák. Motiválni lehet a fogyasztókat többek között a palackokra kivetett kötelező betéti díjak bevezetésével, mint pl. Norvégiában, ahol készpénzre vagy kuponra lehet váltani a palackokat. Ehhez hasonló a 2018 novemberében az Innovációs és Technológiai Minisztérium által kidolgozott termékdíj-módosítási tervezet, amit nem támogatott a kormány.
Gyakori szabályozási forma még az adóztatás: Ted Siegler közgazdász pl. azt javasolja (2018), hogy minden ország vessen ki 2 dollárcentnek megfelelő adót az előállított nyers műanyag kilójára, az évente így befolyó hatmilliárd dollárt pedig fordítsuk a fejlődő országok hulladékgyűjtésének fejlesztésére.
Kenyában különösen utálják a nejlonzacskókat: a 2017-től hatályos törvény szerint akár négy év börtönt és 40 ezer dolláros büntetést kaphat, aki műanyagzacskók gyártásában, terjesztésében vagy akár csak használatában vesz részt.
Magyarország még gyerekcipőben jár e téren (is). Fontos lenne, hogy kialakuljon egy társadalmi-gazdasági igény, valamint a feltételrendszer a másodnyersanyagok hasznosításához. Hiányosak a megfelelő ösztönző módszerek és a szabályozás is.
[1] Natgeo magazin, 2018. júniusi szám
