Kezdetben az uralkodó hatalmát istentől származtatták, majd a teória fokozatos elkezdett átalakulni, míg a 17.-18. századra több elmélet is született a népi szuverenitásról, többek között Jean-Jacques Rousseau személyében. Rousseau a Társadalmi szerződés című művében a népet nevezte meg a hatalom birtokosának, aki részt vesz a hatalom gyakorlásában. Munkásságában teljesedett ki a közvetlen demokrácia eszméje, mely a népszuverenitás gyakorlásának fő formája, vagyis az állampolgárok személyesen vesznek részt a törvényhozásban, a közügyeket érintő folyamatokban. Ezzel szemben a képviseleti demokráciában a nép az általa választott képviselők révén alkotja a törvényeket.

A kettő közül a közvetlen demokrácia örvend nagyobb népszerűségnek, hiszen az egyén kifejezheti az akaratát, véleményét, saját döntéssel rendelkezhet az őt érintő ügyekben, sajtó-és szólásszabadság van, gyülekezési jog stb.

Néhány tényező azonban megkérdőjelezi a közvetlen demokrácia egyes pontjait, annak eszközeit legalábbis (pl. népszavazás, döntések stb.) biztosan.

A probléma pártfüggetlen, de jelen esetben legjobb reprezentánsai a nemrégiben lefolytatott nemzeti konzultációk, aminek megértéséhez érdemes visszamenni az időben, pontosabban 1996-ra, amikor is a Fidesz végleg szakított radikális liberalizmusával, és meghirdette a polgári eszmét, így erősítve magát a közelgő 1998-as választásokra, amit később meg is nyert.

A választási plakátot elolvasva jól kivehető, mit közvetített a párt a választók fel. Programját a nemzeti középosztályra alapozta; jól jött neki, hogy a Bokros-csomag következtében (tandíj bevezetése, elbocsátások, a családi pótlékra jogosultak körének szűktítése, nyugdíjkorhatár felemelése, bérek befagyasztása) a társadalom szembefordult az MSZP-SZDSZ koalícióval. A feszült légkört tetézte az életszínvonal-csökkenés, az infláció felemelkedése és a korrupciós botrányok, mint a Tocsik-botrány.

A nép pedig örömmel fogadta, hogy valaki az ő nevében szólal fel, hogy vele együtt tervez kormányozni, így bizalmat szavazott a Fidesznek.

A 2002-es és a 2006-os választási kudarcok után is hasonló stratégia jegyében folytatódott a párt kampánya. Retorikája őszödi-beszéd, a Gyurcsány-csomag bevezetése után kialakult légkörben a ,,dúsgazdag milliárdosok”, a ,,léhűtők” és a ,,csalók” ellen irányult, akik kihasználják a kisembereket (Enyedi, 2015). A klasszikus populizmusban a “kisember” vagy a “köznép” a korrupt elittel szemben szembehelyezkedik, illetve a kormányzatban való népi részvétel valamilyen formáját követeli. Emiatt a Fidesz 2008-ban népszavazást kezdeményezett a vizitdíjjal, a kórházi napidíjjal és a tandíjjal kapcsolatban, amiből a párt győztesen jött ki, illetve a politikai osztály, vagyis az elit megfelezését ígérte. 2010 után beváltotta a kisebb parlamentre vonatkozó ígéretét, miután hatalomra kerülése után 386-ról 199 főre csökkentette a parlamenti képviselők számát. Továbbra is fennmaradtak a plebiszcitárius eljárások, többnyire nemzeti konzultációk formájában.

A nemzeti konzultáció fogalma bár 2015 után vált gyakorivá, valójában már 2005-ben is élt a párt e stratégiai eszközzel, mikor Orbán Viktor évértékelő beszédében bejelentette, hogy 2005 a nemzeti konzultáció éve lesz. Kijelentette, minden ember megkapja a lehetőséget, hogy elmondhassa a véleményét az ország dolgairól, és így is lett: első lépésként létrehozták a Nemzeti Konzultációs Testületet, majd a párt országjárásra indult, személyes beszélgetést folytatva a választókkal.

A Nemzeti Konzultációs Testület alapító nyilatkozata visszanyúlt a rendszerváltás időszakára, amikor is ,,hatalmas tenni akarás szabadult fel”, ,,ez adta a reményt, hogy a politika nem az emberek feje felett, hanem velük együtt hozza a döntést”. A párt egyúttal rámutat arra, hogy ez ne valósult meg, és hogy a közéletben nincs meghallgatás, megértés, az már nem értük van, ,,nincs lehetőségük beleszólni a holnapjukba”. Mi mást hallana legszívesebben az elkeseredett és kiábrándult állampolgár, mint hogy valaki kimondja ezeket a szavakat, és meghallgatja az ő véleményét? Ennek tudatában “ereszkedett le” a Fidesz a “hétköznapi ember” szintjére, miután személyesen is meghallgatta őket az országjárás során, illetve a rendezvényeken. A 2005-ös nemzeti konzultáció zárórendezvényén Orbán Viktor radikális adó-és politikuscsökkentést ígért, hiszen köztudott, hogy az állampolgárok nagy része mindig erre vágyik.

A kormánypárt 2010-ben az egyik legpotenciálisabb szavazói csoportot, a nyugdíjasokat célozta meg, akik a nyugdíjakkal és a támogatásokkal kapcsolatos kérdőíveket kaptak kézhez. 2011 februárjában az új Alaptörvény fejthették ki a véleményüket az állampolgárok. A közvetlen demokrácia másik eszköze - a népszavazás mellett - a népi kezdeményezés, mely általában a törvényhozó szerv hatáskörében tartozó döntések, jogszabályok meghozatalának kezdeményezésére irányul, szűkebb értelemben az alkotmányrevízió jogát jelenti a választók számára (Dezső, Fűrész et. al., 2007). Magyarországon azonban megszűnt a népi kezdeményezés és a vélemény nyilvánító népszavazás,ezért ez a konzultáció sem a nép akaratát szolgálta, mindenesetre megnyugtathatta és elégedettséggel tölthette el a választót.

2011-ben, a devizahitel körül kialakult hangulatban még egy konzultáció elindult, mely többek között a károsultakkal és a közműszolgáltatókkal kapcsolatos kérdéseket tartalmazott.

A következő konzultáció 2012 szeptemberében került kiküldésre, ,,Gazdasági Konzultáció” címen. Nevéből következően gazdasági kérdéseket tartalmazott, mint minimálbér, adózás, nagyvállalatok stb., vagyis szintén olyan kérdések, amelyek elégedetlenséget váltanak ki, és amiről a leginkább akarnak véleményt nyilvánítani az emberek.

A 2015-ös konzultáció is a közhangulat szellemében indult el. A migránsok megjelenése “lehetőséget nyújtott” a félelem elültetésére és/vagy a meglévő előítéletek felélesztésére, amiből előnyt kovácsolt magának a kormánypárt, nevezetesen a bevándorlásellenes propaganda elindítására, és így a Jobbikhoz került szavazók visszaszerzésére, amelynek egyik eszköze a Nemzeti Konzultáció volt. Viszont nehéz konzultációnak nevezni olyasvalamit, ami az olvasó szájába adja a választ. Ez körülbelül úgy néz ki, mintha  bemegy valaki egy kocsmába, mire a pultos azt mondja: ,, van olcsó, tablettás borunk, aminek sok köze nincs az igazi bor ízéhez, emellett hosszútávon köztudottan káros az egészségre, és számíthatsz rá, hogy pár óra múlva visszaköszön, illetve van ez a finom, kiváló minőségű, ízletes Chardonnay. Na, melyiket adhatom?”. A példa kisarkított, mert az ember elsősorban más céllal megy kocsmába, amihez tökéletesen megfelelnek az olcsó változatok, de ez most mindegy, mert nagyjából így nézett ki a kérdőív is. Nem tudni, milyen módszerekkel értékelték ki a kérdőíveket, semmilyen konkrét választási adat nem áll a rendelkezésre, csak az újabb plakátokat látva lehetett értesülni arról, hogy az emberek döntöttek, az országot meg kell védeni. A bevándorlásellenes politikához mindenesetre jól jött hivatkozási alapként, illetve legitimitást is nyert.

2017 tavaszán már az új “ellenség”, azaz Brüsszel hívta életre az újabb nemzeti konzultációt, ugyanilyen stratégia mentén.

Ezek alapján, nem csak 2005 (és 2011), hanem 2017 is a nemzeti konzultáció éve, hiszen a héten jött a hír, hogy újabb nemzeti konzultációra számíthatunk, nyilván az új ellenségképpel, Soros Györggyel középpontban.

A fentiek fényében a következő kérdések várhatóak:

,,Soros György illegális bevándorlók ezreinek nyújtott támogatást, hogy ellepjék Magyarországot. Egyetért Ön ezzel?”

,,Soros György terve szerint el akarja pusztítani a hagyományos európai kulturális értékeket. Egyetért Ön ezzel?”

,,A 2015-2016-os évben több olyan terrorcselekmény történt, amit bevándorlók követtek el, valószínű Soros György parancsára Tart tőle, hogy ez Magyarországon is megtörténik?”

Mindezek után az eljárások nem sorolhatóak a közvetlen demokrácia eszközei közé, hiszen nem szabad választás, ha a kérdések a push poll marketingtechnikával íródnak. Nem nevezhető a közös hatalom gyakorlásának sem, mivel Brüsszel és Soros György kreált ellenségképek az előző posztban részletezett kampánytaktikai okok miatt.

Valójában a politikai hatalom eszköze, amely segít, hogy az 2018 után is fennmaradjon.

Források:

Dezső Márta, Fűrész Klára et. al.: Alkotmánytan I. Budapest, Osiris, 2007

Enyedi Zsolt: Paternalista populizmus a Jobbik és a Fidesz ideológiájában, 2015

Ahogyan az várható volt, Brüsszel elutasította Magyarország és Szlovákia kvótaper elleni keresetét. Hogy ez váratlanul érte-e a magyar kormányt? Nem. Előnyt kovácsol-e magának ebből a kormánypárt? Határozottan igen. Mindezt jól példázza Szijjártó Péter sajtótájékoztatója és a miniszterelnöknek a Kossuth-rádióban elmondott beszéde, melyből tökéletesen megállapítható, milyen stratégia mentén folyik tovább a kormány politikai kommunikációja (és választási kampánya).

De kezdjük az elején.

A milliós nagyságrendű bevándorlás komoly kihívások elé állította az Európai Uniót, mely a 2015. április 19-én történt, több száz észak-afrikai migráns halálát okozó földközi-tengeri katasztrófa után érte el a csúcspontját. Megelőzve egy újabb katasztrófát, az Európai Tanács 2015. április 23-i rendkívüli ülésén az uniós állam-, illetve kormányfők megállapodtak abban, hogy hatékonyabban fellépnek az emberkereskedelem ellen, minden erejüket latba vetve együttműködnek az illegális migráció megakadályozásában, valamint a tengeri jelenlét megerősítésében. 2015. július 20-án az Európai Tanács keretében ülésező tagállamok megállapodtak az egyértelműen nemzetközi védelemre szoruló személyek Olaszországból és Görögországból más tagállamokba történő áttelepítésére. Az áttelepítési kvóta elutasításra talált a Visegrádi Négyek országai között. Nem is lehetett volna másként, hiszen Magyaroszág és Szlovákia is egyaránt nacionalista-populista politikát folytat, emellett Magyarország a migránsválságban látott potenciált az elvesztett szavazóinak visszaszerzésére.

A második javaslatcsomagot 2015. szeptember 22-én fogadta el az Európai Tanács. A javaslatcsomag alapján 120 ezer, egyértelműen nemzetközi védelemre szoruló menekült került volna áthelyezésre, elsősorban a migrációs nyomásnak leginkább kitett országokból, önkéntes alapon. Az elutasítók között szerepelt Magyarország is, melyet 2015 nyarára oly mértékben ért el a balkáni-migrációs hullám, hogy Görögország és Horvátország után a harmadik olyan ország lett, ahol a legtöbb illegális migránst elfogták, összesen 411 515 személyt. Ezt követően a kormány a határzár felépítése mellett döntött, és felfüggesztette a Dublin III. rendeletet. Az Európai Unió amellett, hogy elismerte, a határőrizet tagállami felelősség, hozzátette, hogy nemzetközi jogokat is sért. A nemzetközi jog van ugyanis a hierarchia csúcsán, vagyis nem lehet kihirdetni olyan törvényt, ami ellentétes vele, s mivel Magyarország is tagja a genfi egyezménynek, biztosítania kell szállást, étkezést és higiénés körülményeket a migránsoknak. Ahogyan a Bevándorlási és Menekültügyi hivatal statisztikáiból kiderül, a határzár kiépítésével csökkent a migrációs nyomás, viszont Horvátországon és Szlovénián keresztül nőtt, mivel a migránsok immár a két országon keresztül próbáltak eljutni Németországba. Magyarország és néhány más keleti tagállam tehát leszavazta az áttelepítési kvótát az uniós Miniszterek Tanácsában, ám kisebbségben maradtak, ezért 2016 szeptember végéig 1294 menekültet kellett volna fogadnunk. Emiatt indított pert Magyarország és Szlovákia, amelyet most elutasítottak.

2017. szeptember 6-án érkezett a hír: az Európai Bíróság elutasította a magyar-szlovák kvótakeresetet. Szijjártó Péter még aznap sajtótájékoztatót tartott, Trócsányi László igazságügyi miniszterrel. A beszéd tökéletesen tartalmazza azon kommunikációs elemeket, amelyek segítségével a politikus befolyásolhatja a hallgatóságot. A külügyminiszter már a nyitómondatában felelőtlennek nevezi a döntést. Vagyis, azáltal, hogy Magyarország nem vonhatja ki magát a kvóta alól, veszélybe kerül Magyarország és a magyar emberek, sőt egész Európa biztonsága. Ezután folytatódik tovább Brüsszel bűnösként való beállítása: ,,elnyomják, megerőszakolják a tagállamokat”. Megvan tehát az ellenségkép, már csak egy védelmező hiányzik, aki ki más lehetne mint Magyarország kormánya, aki kiáll a magyar emberek biztonsága mellett, aki kikéri magának, hogy ,,odafent döntsenek a magyarok feje felett” Mert a brüsszeli elit ,,csak az illegális bevándorlókat támogatja”, a kiszolgáltatott, “rangsorban alul lévő” tagállamokat semmibe veszi, azzal, hogy elutasítja a határvédelmet és Európa megvédését, ,,legitimizálva ezzel a hatalmát az európai nemzetek felett.” Továbbra is érvényben van tehát a sikeresen kialakított kép, miszerint Magyarország Európa védőbástyája. A beszéd további jelentős pontja az ,,illegális bevándorló” szó gyakori használata. Nem véletlenül. A kormány, és így Szijjártó Péter is tudatosan kerüli a ,, migráns”, annál is inkább a ,,menekült” fogalmakat, ugyanis ezek részvétet ébresztenek az emberek nagy részében, az illegális bevándorló használata pedig segíti a fenyegetettség érzésének elültetését, a kellő számú ismétléssel, vagyis a sulykolással pedig egy idő után mindent el lehet hitetni. A 444 újságírója is feltette a kérdést, miszerint a menekültekre vagy az illegális bevándorlókra gondolt-e a külügyminiszter, mivel logikailag hibás kijelentés, hogy illegális bevándorlókat akarnak betelepíteni, hiszen csak az a személy telepíthető be, akinek a kérelmét megvizsgálták, elbírálták, tehát érvényes menekültjogi státusszal rendelkezik. Csak a már említett okok miatt ezt nem lehet kimondani. Szijjártó a viszontválaszában is kerülte. Bár megköszönte a 444 munkatársának, hogy ,,még egyértelműbben tud fogalmazni”, a menekült szó továbbra sem hangzott el: ,,Az Európába először illegálisan megérkező, utána esetleg más jogi kategóriába eső bevándorlókról összességében beszéltem. A jelenlegi helyzetben a kötelező betelepítési kvóta az Európába megérkező bevándorlókról szól.”

Az üzenet tehát világos, egyszerű, s mivel a külügyminiszter hangsúlyozza, hogy nem jogi , nem is szakmai, hanem politikai döntés született, a befogadó észérveket kap különösen Trócsányi László közreműködésének köszönhetően. Miért kérdőjeleznénk meg a szakembert?

Szeptember 8-án Orbán Viktor is megszólalt a Kossuth rádióban. Beszéde a fent szemléltetett stratégia jegyében hangzott el, emellett a kormány populista retorikája is fontos építőeleme az interjúnak. Az interjúban is megjelenik Brüsszel ellenségként való beállítása, aki ellen harcolnunk kell: ,,”Üldögélnek Brüsszelben ezek a derék bürokraták, és ott eldöntik, hogy mi kikkel éljünk együtt” - azaz nekünk, az egyszerű polgárnak nincs ebbe beleszólásunk. Ezt fokozza a ,,nagykutyák” ,,európai birodalom” kifejezések, valamint Nyugat-Európa-Kelet-Európa szembeállítása, ami többször elhangzik a beszéd során, így erősödik az alsóbbrendűség érzése. Szintén gyakran ismétlődik a ,,diktátum” szó, ami parancsot, kényszert jelent. Ezt követően elhangzik, hogy a gazdag nyugat-európai országok rajtunk keresnek, ugyanazért  a munkáért Magyarországon jóval kevesebbet keresnek, mint a német vagy a francia gyárakban. E mondattal remekül rátapint a miniszterelnök az “átlagember” legérzékenyebb pontjára, aki örömmel és elégedettséggel fogadja, hogy valaki felszólal a nevében, kiáll mellette.

Természetesen Soros György sem maradhat ki, aki a brüsszeli elittel sző tervet a tagállamok ellen. Hiszen mindig kell találni új ellenséget, és azt démonizálni a közvélemény előtt.

Végezetül Szijjártó Péter és Orbán Viktor is nyomatékosítja, hogy ,,az igazi csata csak most kezdődik”, amiben ők fogják megvédeni az állampolgárokat, csak úgy, mint eddig. Pár hónap múlva választások. A “tehetetlen” ellenzéket vagy az erős, védelmező kormánypártot választanák a szavazók?  

Kép forrása:

Plakát: www.shelener2.blogspot.hu

Sajtótájékoztató: www.8400.info.hu

Miután az Országgyűlés 2011-ben nagy többséggel megszavazta a választójogi törvényt, folyamatos kritikák érik annak igazságtalansága miatt, és születnek ezzel párhuzamosan reformjavaslatok. Többnyire a választási rendszer arányosabbá tétele mellett emelnek szót, de időnként felmerülnek más alternatívák is. Nemrég például nagy port kavart a Jobbik kijelentése, miszerint csak az a 18 éven felüli állampolgár kapna szavazati jogot, aki legalább 8 általános iskolai végzettséggel rendelkezik. A feltevést több felől érte kritika, ugyanakkor a másik tábor helyeselte és támogatta a kezdeményezést.

A műveltségi cenzus nem új keletű dolog, és nem is elvi, mindinkább politikai okok állnak a bevezetése mellett. Nézzük meg, hogyan alakult a történelem során a választójog.

1790. január 26-án II. József aláírta utolsó rendeletét, amellyel az összes korábbit visszavonta, és megkezdődtek a feudális privilégiumok lebontása. Az 1790-es évektől indult meg az az új periódus a magyar történelemben, amit a polgári átalakulás korszakának nevezünk. (Csorba, 2000) Elindultak a reformok, amelyek az 1848/49-es szabadságharcban teljesedtek ki. A forradalom következményeinek hatására V. Ferdinánd jóváhagyta a reformokat tartalmazó felirati javaslatot, hozzájárult az első felelős magyar kormány felállításához, végül 1848. április 11-én szentesítésre került az a 31 áprilisi törvény, mely biztosította Magyarország polgári modernizációját, azaz a feudális kötöttségek megszüntetését, és az ország birodalmon belüli önállóságát (Harmat, 2015). Magyarország tehát parlamentáris állammá alakult. Az 1848-as áprilisi törvényeken belül az V. törvénycikk szabályozta a választásokat, amelynek alapját a vagyoni és a műveltségi cenzus képezte, így meglehetősen kevés állampolgár rendelkezett szavazati joggal, mindössze a lakosság 6-7%-a. A választásokon az a legalább 20 éves állampolgár vehetett részt, aki az országon belül született, vagy honosított, továbbá, aki 300 000 Ft értékű házzal vagy földdel, illetve ¼ telekkel vagy birtokkal rendelkezett. Szavazhattak azok a kézművesek, gyárosok, kereskedők, akik kereskedési teleppel, gyárral, vagy tulajdon műhellyel bírtak, illetve folytonosan legalább egy segédet foglalkoztattak. A vagyoni cenzus mellett a műveltségi cenzus is meghatározó volt: szavazati joggal bírtak, jövedelmükre való tekintet nélkül többek között a  sebészek, ügyvédek, a magyar tudós társaság tagjai, a tanárok, gyógyszerészek stb.  Bár az 1848. évi V. törvénycikk dekralálta az egyéni, relatív többségi választási rendszert, a politikát továbbra is igyekeztek az elit kezében tartani, mint ahogy az kiolvasható a cenzusból. Miután az is nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom előtti állapotokhoz nem lehet visszatérni, a kemény megtorlás után 1862-től az udvar megpróbált titokban kiegyezni a magyar politikai elittel, ugyanis felismerte, hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia túlélésének záloga az, hogy az osztrákok kiegyeznek a magyarokkal és fordítva. 3 párt jött létre: a kiegyezést támogató Deák Párt, az egyezkedéseket elutasító Szélbal, valamint a kevésbé radikális szárnya, a Balközép. Végül 1867-ben megtörtént a kiegyezés, majd 1875-ben elfogadták a módosított választójogi törvényt. A törvény értelmében választójoggal rendelkezett az a 20. életévét betöltött, magyar állampolgárságú férfi, aki megfelelt az alábbi feltételeknek: községekben a negyed telek vagy az évi legalább 105 forint adóköteles együttes ház- és földjövedelem után fizetett jövedelemadó. Városokban legalább három lakrészű városi ház vagy a 16 forint jövedelmet hozó föld, az önálló iparosoknál a legalább egy segéd után fizetett jövedelemadó. Az iskolázottsági minimum szempontjából választójoguk volt a diplomás értelmiségieknek, a lelkészeknek, a tanároknak, községi jegyzőknek, de csak állomáshelyükre való kinevezésük megtörténte után. (Estók, 20014) A választási rendszer reformjával a Deák-párt arra törekedett, hogy kirekessze a választásra jogosultak köréből a dualista berendezkedést és a magyar szupremáciát veszélyeztető társadalmi csoportokat. Mindennek látható megnyilvánulása, hogy a segéd nélküli kisiparosok nem kaptak választójogot, a városi munkásságot pedig kirekesztette a törvény a választók közül, mivel a munkásságnak nem volt állandó jövedelme. Estók János megállapítása alapján az adóhátralékosoknak kizárása leginkább az országos átlagnál nagyobb földadóval terhelt, ezért adófizetési gondokkal küszködő, a függetlenségi jelölteket preferáló magyar parasztgazdákat sújtotta.

A Monarchia felbomlása, valamint az első világháború vége után merőben új választójogi szabályozás született. Az új választójog alapján a történelem során először vehettek részt a szavazáson nők, a választójogosultság korhatárát egyformán 24 évben határozták meg. Ezen felül megkövetelték, hogy bármely hazai élő nyelven tudjanak írni-olvasni. Minden vagyoni cenzust eltöröltek, hat év magyar állampolgárság mellett mindössze a községenkénti féléves egy helyben lakást követelték meg. A törvény további reformjaként a szavazás titkosan zajlott, illetve kötelező jellegű volt. A radikális változások következtében az 1920. évi választásokon a választójogosultak aránya meghaladta az összlakosság 40%-át. A választójogosultak száma és aránya a két világháború alatt ekkor volt a legmagasabb, 3,13 millió. A magas választási részvétel több tényező működésének tudható be. A szavazók nagy része most vehetett részt először a választáson. A szavazás kötelező jellege is növelő hatással volt a részvételre, ugyanakkor igen magas volt az érvénytelen szavazatok aránya.

1920 tavasza után, Horthy kormányzóvá választásával új államformája lett Magyarországnak, nevezetesen király nélküli királyság, korlátozottan tekintélyelvű parlamentáris demokrácia. Cél az önálló és független Magyarország konszolidációja volt, amely 1922 elejére következett be. A rendszer stabilizálásának alappillérét a választójogi szabályozás alkotta. Az új szabályozás alapján a választókerületek egy részét átalakították, és megszűnt a titkos szavazás általánossága. A nyílt szavazás élő szóval, jelöltek szerint, csoportosan történt. Ezeken a helyeken önkéntes lett a voksolás. A titkosság csak a négy lajstromos választókerületben és a 11 törvényhatósági jogú városban maradt meg, ahol a szavazás továbbra is kötelező volt. A nők választójoga megmaradt, ám társult hozzá egy életkori cenzus a 30. életével megjelölve. Új műveltségi követelményeket is meghatároztak: férfiaknál az elemi iskola 4, nők esetében 6 osztályának sikeres elvégzése. A cenzusok szigorításával az ellenzéki szavazók számát kívánták csökkenteni, ami elsősorban a szociáldemokratákat és a kereszténypártokat érintette kedvezőtlenül. A nyílt szavazás oka pedig a nyomásgyakorlás eszköze volt: bár az egyén rendelkezett választási lehetőséggel, szabad akarattal, csakhogy erre a közigazgatási hatóság azt mondta a “rossz útra tévedt” polgároknak, hogy rendben van, de tudjuk, hogy nagy adóhátralékkal rendelkezel, amit ezután sürgősen behajtunk, engedélyeket tagadunk meg stb.

Az 1922-es választásokon 2 382 157 személyt vettek fel a névjegyzékbe, ami több mint 800 ezer fős csökkenést jelentett. A választójogi rendelet tehát minden negyedik polgárt megfosztott választójogosultságától, leginkább a műveltségi cenzus és a nők korhatárának felemelése következményeképpen.

Később bevezették az ajánlási rendszert, amelynek értelmében csak olyan jelölt indulhatott a választásokon, aki előzetesen megszerezte a jogosult polgárok 10%-ának írásos támogatását. A titkosság itt is megkérdőjeleződött, hiszen az íven rajta voltak az ajánló polgár személyes adatai. A szükséges ajánlások számának emelése szintén a versenytársak korlátozását szolgálta.

 1939-ben, közeledvén a második világháborúhoz, erősödik a német befolyás és a szélsőjobboldali előrenyomulás. További aggodalomra adott okot a felhalmozódott szociális feszültségek, elsősorban a földkérdés megoldatlansága. A meghozott zsidótörvényekre és az új választójogi törvényre is hasonló megosztottsággal reagált a politizáló közvélemény. Az új választójogi szabályozás jelentős módosításokat tartalmazott.

A szavazás mindenütt titkosan, de kötelező jelleggel történt. A titkos szavazás bevezetéséhez vissza kell térnünk az 1925. évi XXVI. törvényhez, amely így fogalmaz: „...a választónak állásfoglalásáért vállalnia kell az erkölcsi felelősséget, az pedig a titkos szavazásnál nem lehet meg, s így a választó esetleg olyan irányzatot támogat szavazatával, amellyel nyíltan nem mert volna közösséget vállalni.”

Mint fentebb írtam, a nyílt szavazás elsősorban más érdekek miatt történt, de való igaz, hogy a szélsőségek támogatását kevés ember vállalja nyíltan, éppen ezért harcolták ki a radikális pártok a titkos szavazást és alakították úgy a választójogot, hogy a lakosság radikalizálható rétege essen bele.

A férfiak korhatára lajstromos szavazás esetében 26 éves korra nőtt, egyéni választókerületben pedig 30 évre. A nők 30 éves korhatára változatlan maradt. Az 1912 után születetteknek a 4 elemi helyett 6 osztály sikeres elvégzését kellett igazolni. A szabályozás számos kivételt sorolt fel a műveltségi cenzus enyhítésére, elsősorban az önálló iparosok és földművesek választójogosultságát erősítendő. A cenzusok jelentős szigorítása és a választási kaukció bevezetése a titkosság ellenére is prognosztizálta a kormánypárt győzelmét. A listás szavazásokon 2 761 618 állampolgár rendelkezett választójoggal. A választás magas részvétellel történt, átlagosan a polgárok csaknem 90 százaléka élt szavazati jogával. A megjelenés az észak-pesti (73.62%) és a mezőkövesdi (77,74%) kerület kivételével mindenütt meghaladta a 80 százalékot.  

Mindezek után látható, hogyan járul hozzá a cenzus a politikai párt hatalmának megszerzéséhez vagy megtartásához. Mai politikusaink belátják, hogy a 21. századi Magyarországon, ami államformája szerint parlamentáris köztársaság, nem lenne reális a szavazatok megszerzése a régi módszerekkel, no meg a főbűnös Brüsszelnek ehhez is lenne egy-két szava. A Jobbik azonban ebben a környezetben is merte vállalni avíttnak számító javaslatát. Ennek megértéséhez vissza kell mennünk egy kicsit a múltban.

Miután a Jobbik belátta, hogy a kormányra kerüléshez, legalábbis az erősödéshez mérsékeltebb politikára van szükség, 2014-ben a néppártosodás mellett döntött, vagyis elkezdett közeledni a centrum felé. Egy ideig magabiztosan ívelt felfelé a párt támogatottsága a közvélemény-kutatásokban, ám amikor a Fidesz felismerte, hogy komoly kihívója akadt, a migránsválság tematizálásával oldotta meg a problémát. A gyűlöletkampánnyal és az ehhez igazodó szélsőséges retorikával a Jobbik a 22-es csapdájába került: ha ismét a radikális vonalat helyezi előtérbe, az arculatvesztéssel járt volna, igaz, Nógrádi Györgyöt és a többieket nehéz is lett volna túllicitálni. Ennek következményeként 2015 szeptemberében a párt népszerűsége már csökkenést mutatott, a Fidesz pedig sikeresen visszacsalogatta a lemorzsolódott szavazóit.

A Jobbik azóta is próbál kikerülni ebből a dilemmából. Ennek egyik kísérlete volt a nyári uborkaszezonban bedobott választójogi cenzus. A kijelentés után sorra érkeztek a média meghívások, napi és hetilapok számoltak be a témáról, illetve jelentek meg elemzések. Miután a média is felkapta a hírt, a javaslat sikeresen a szavazók frontvonalába került.

Látunk-e benne rációt vagy sem, olyan témáról van szó, ami megosztja a választókat, és mindenkinek van róla véleménye. Az egyik tábor üdvözölte a felvetést, sőt, még szigorúbb kikötéseket is javasolt volna, míg a véleménynyilvánítók másik része elitistának és antidemokratikusnak tartotta az ötletet. A témával tehát sikerült megszólítani a széles tömeget, ami egy politikusnak, egy pártnak egyik legfontosabb célja, függetlenül attól hogy a napirendi téma etikailag mennyire állja meg a helyét. A javaslat egyébként is csak elméleti szinten áll fenn. A párt pontosan tudja, hogy a megvalósításához az Alaptörvény módosítására volna szükség, amihez ⅔-os támogatottság kell. A Fidesz többek között már csak azért sem támogatná a javaslatot, mert azzal elveszítené a szavazóinak nagy részét, a lélegeztető gépen levő MSZP pedig baloldali pártként nem vállalná az arculatváltással járó kockázatot. Az LMP ehelyett a választójog kiterjesztését szorgalmazza, mégpedig a korhatár leszállítását 16 éves korra.

És hogy emellett még mi az az ok, ami miatt a párt bedobta ezt a javaslatot? Elmondása alapján az a személy, aki rendelkezik legalább 8 általános iskolai végzettséggel, képes tudatos döntést hozni, rendelkezik az ehhez szükséges tájékozottsággal. Ez azonban nem jelenthető így ki, hiszen a diplomások, egyetemisták között is rengeteg az olyan szavazó, aki nem megfontoltan dönt (,,Mert a haverok is arra szavaznak, ők szimpik, anya azt mondta” stb.), ugyanakkor az írástudatlanok között is vannak olyan választók, akik képesek megalapozott döntést hozni. Utóbbit többen felvetették, mire a Jobbik arra apellált, hogy amennyiben így van, ez ösztönző lehet a jóképességű, ám írástudatlan embereknek az általános iskola befejezésére. Egyúttal így próbálják elejét venni a szavazatok megvásárlásának, amiről szintén nem állnak rendelkezésre mutatók, ami alapján megállapítható lenne, hogy ténylegesen az írástudatlanok-e a potenciális réteg

A kérdés összetett és bonyolult. A bevezetéséről és annak hatásairól lehet vitázni, érveket és ellenérveket felhozni, a bekezdés elején feltett kérdésre mégis a válasz az, hogy egy újabb stratégiai ok is áll mögötte. Mint az előzőekből kiderült, a választójogot a szélsőjobboldal szabályozta a legmarkánsabban 1939-ben. Ez nem jelenti azt, hogy a Jobbik visszakerült volna a pólusra, de mindenesetre egy visszalépés prezentálása a régi szavazótábor, a radikálisok felé. A párt támogatottsága csökkenő, stagnáló, ezért jöhet szóba a radikálisabb arcuk mutatása a korábbi szavazók felé.

Egyelőre a legfrissebb felmérés alapján nem tűnik sikeresnek a stratégia, jóllehet, ennek hátterében más okok is állnak.

Források: Csorba László: A tizenkilencedik század története. Budapest: Pannonica Kiadó, 2000

Estók János: Magyarország története 1849-1949. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004

Harmat Árpád Péter: Választójog és országgyűlések 1848 és 1945 között: http://tortenelemcikkek.hu/node/165

Magyarország XX. századi választási atlasza, 1920-2000 I. kötet. Budapest: Napvilág Kiadó, 2001